Egy gyapjúkabátka rövid története

Amikor tizennégy évvel ezelőtt elkezdtem fonni tanulni, az egyik cél a lelki szemeim előtt az volt, hogy egy napon majd olyan szövetből szabok-varrok magamnak hordható ruhadarabot, amit saját kezűleg fontam és szőttem. Itt most leginkább a szabás-varráson van a hangsúly, mert saját fonalból szőtt poncsóim, kendőim és sálaim kilószám vannak, de azok formája téglalap, sehol egy ív, egy valódi szabásminta. Persze, nagyon klassz dolog hulladékmentesen felhasználni a sok munkaórával létrehozott anyagot, de célirányosan azért beletenni a sok munkaórát, hogy egy része majd mégiscsak leugrik itt-ott, mint felesleg: az számomra az eddigiekhez képest egy teljesen új szintet jelent.

A kimonó-szabású kabátka elkészítése nem lett agyondokumentálva, annyira nem, hogy az első fotót a szövőszéken készítettem róla. Valójában a dolog festéssel kezdődött: egy jókora adag pihe-puha új-zélandi merinó szalaggyapjút a kedvenc lilám vadabb árnyalataival festettem meg, és ugyanolyan színekkel festettem hozzá némi selyemgéz anyagot is, majdani szegőpántnak.

A következő lépés a fonás volt: a lilára festett szalaggyapjúból finom, lazán sodrott egyágút fontam, vetüléknek valót. Hogy a szövet puha legyen, a vetüléknek szánt fonalban éppen elég, ha annyi sodrás van, hogy a szövés folyamatát kibírja szakadás nélkül. Ha ennél kicsit is több benne a sodrási energia, az szükségtelenül "tónusban tartja" a szövetet, sőt, akár kissé merevvé is teheti. Ezt mindenképp szerettem volna elkerülni.

A szövőszék felvetése következett, ehhez halvány lilásrózsaszín gyári aloe fonalat használtam. Ez egy selyempótló anyag: küllemében és tulajdonságaiban nagyon hasonlít a selyemhez, viszont növényi alapú, és sokkal olcsóbb, mint a selyem. Az Ashford Jack szövőszékemet vetettem fel vele 60cm-es szélességben, 64/10-es sűrűségen, 8 nyüstre fűzve.

A szövésminta valójában egy régi matematikai összefüggésre épül: messziről viszonylag egységes képet adó, apró mintájú, de valójában kétszer soha nem ismétlődő mintázatot eredményez, a tévesztés legkisebb esélye mellett. Ezt a metódust nyilvános bemutatókon is szeretem használni, mert így könnyen tudok beszélgetni szövés közben az érdeklődőkkel, anélkül, hogy belezavarodnék a mintasorok követésébe.

Az elkészült szövet vizes avatást kapott, majd száradás után egy vasalást, és "máris" lehetett szabni. Ezen a ponton kb. két hétre távolodtunk el időben a kezdetet jelentő festéstől.

A gyapjúszövet rendkívül kezes a szabóasztalon, valójában lélektanilag nehéz ügy belevágni az anyagba, de ha már elszánta magát az ember, úgy engedelmeskedik az akaratnak, hogy öröm nézni. Szokásom, hogy szabás után azonnal körbeszaladok gépi cikkcakkal a darabokon a biztonság kedvéért, de ha nem tenném, az avatott-gőzölt gyapjúszövet akkor se indulna önkényes foszlásnak.

A varrás nálam mindig együtt jár a folyamatos vasalással, minden egyes varrásráhagyást rögtön szét- vagy elvasalok, attól függően, mit kíván a helyzet. Itt a helyzet azt kívánta, hogy a kabátka belül is ugyanolyan tip-top legyen, mint a színén, így - mivel bélést nem kap - akár kifordítva is lehet hordani. Itt jött a képbe a selyemgéz, amiből szegőpántot készítettem, és ezzel dolgoztam el minden szabott szélt és az összes varrásráhagyást.

Kapott egy széles övet a saját anyagából, ezzel el is készült. Első darabként nem vagyok vele elégedetlen, de máris tudom, hogy a következőnél mi mindent fogok másképp csinálni, és azt is, hogyan. De erről majd máskor...